Móra Ferenc

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)[6] magyar író, újságíró, régész, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”. Móra István testvéröccse, Móra László költő nagybátyja.

 

Élete

Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A Budapesti Tudományegyetemen földrajz–természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de segédtanárként csupán egy évig tanított a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amelyik nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója lett.

Móra Ferenc 1911–1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött,[7] avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.[8][9]

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926).

Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa volt, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt. Széleskörű, sokoldalú tevékenységeihez tartozott, hogy 1910-ben a mai Ausztriában levő Felsőlövőn (Oberschützen) tanított, ahol erről emléktábla van.

Írói pályája

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója volt. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, azonban ez nem az eredeti teljes szöveg volt, hanem cenzúrázott változat, amely több mint 200 változtatást – természetesen nem az író szándékai szerinti változtatást – tartalmazott. 1956-ban Hannibál tanár úr címmel filmre vitték, szintén az akkori hivatalos kultúrpolitikai „irányelveknek” megfelelően.[10]

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Mély barátság fűzte Juhász Gyulához.

Művei több idegen nyelven is olvashatók.