Babits és Móricz kézjegye mellett a színészkirály aktatáskáját is őrzi Gábor László

– Egy szentgotthárdi jogászembert miért foglalkoztatja az, hogy milyen volt Ady és Csinszka vagy Latinovits és Ruttkai szerelmi fészke, Bajor Gizi villája, Gárdonyi egri alkotóháza vagy Babits esztergomi hajléka az előhegyen, ahol a Jónás könyve született? Túl szikárak-ridegek a paragrafusok?
– Bár a végzettségem valóban jogász, a munkám kisebb részben épül erre. A jogi természetű ügyek mellett több kreatív dologban lehetett részem az elmúlt években, összművészeti kulturális fesztivál szervezésétől kezdve az ország egyetlen időutazó múzeumának megépítéséig bezárólag. A felsorolt és könyvben megjelenő nevek fiatalkorom óta részei az életemnek. Gárdonyi egri otthonáról például már tízéves korom óta hordozok meghitt érzéseket, akkor jártam ott először. Érdeklődésem nem mondható újkeletűnek az irodalom- és színháztörténet iránt, de még a gyűjtőszenvedélyem is ide kapcsolódik: mivel a bélyeggyűjtemény mutogatásának már nincsenek relevanciái esetemben, az általam nagyra tartott, egykor élt művészeink ereklyéit, dedikálásait gyűjtöm. Van aláírásom többek közt Kosztolányitól, Babitstól, Móricztól, de Latinovits Zoltán utolsó aktatáskáját is én őrzőm.

– Mi alapján szelektált?
– Nem volt tervem, a helyszínek és szereplők kínálták magukat. Azzal foglalkoztam, ami vonzott. Eleinte csak a magam számára archíváltam a felkutatott információkat, ez később persze tudatossá vált egy lehetséges könyv reményében, de semmiben nem befolyásolta a hozzáállást. Fel sem merült, hogy valaki csak azért kerüljön a könyvbe, mert „húzónév”.

– Ott, akkor, amikor betoppant a különféle helyszínekre, tisztában volt a „történelmi pillanat” üzenetével, vagy csak később tudatosodott, hogy az előttünk járók lábnyomába léphetett a verandán, a dolgozószobában, a kastélylépcsőn vagy a parkban?
– A legtöbb helyszínen már azelőtt jártam, hogy hosszú hónapokat töltöttem volna a kapcsolódó információk felkutatásával. Már az első pillanatban érezhető a helyek kisugárzása, ami aztán később nem is hagy nyugodni. Azt nem tudom megítélni, hogy forráskutatónak vagy szerkesztőnek jó vagyok-e, de időutazónak mindenképpen. Erős fogékonyságom van arra, hogy adott helyeken elképzeljem a múltbeli eseményeket. Pár hete Babits esztergomi ablakánál álltam egymagam, gyönyörűen sütött a késő őszi nap, és egyszer csak láttam magam előtt azt a jelenetet, ahogy ugyanott Radnóti Miklósék ülnek a házigazda ágya körül. Az eféle bevillanó képek mindennél izgalmasabbak számomra, persze ehhez kell némi tárgyi tudás és jó értelemben vett skizofrénia.

– Örülök, hogy somogyi vonatkozású írások is olvashatók a könyvben. Már a mottó is egy szép Fekete István-sóhajtás: „… boldogok voltunk, ámbár ezt nem tudtuk, hiszen éppen ezért voltunk boldogok.” Milyen érzés volt Göllében, az egykori kántortanító házában járni vagy Gárdonyi kapcsán szőlősgyöröki, Latinovits kapcsán pedig balatonszemesi emlékeket idézni?
– Fekete István gyermekkorom óta szerelem. A göllei házban már az ezredforduló környékén jártam a szüleimmel, évekkel az újratemetés előtt. Azóta visszajáró vagyok. Kaposvári barátaim igazolhatják, ha náluk vagyok és tehetem, elmegyünk Göllére és kilátogatunk az író sírjához. S ha már Kaposvár: a keleti temető is visszatérő célpont, Molnár Csilla szépségkirálynő vagy Rippl-Rónai sírjához már bekötött szemmel odatalálok. A hegyi tanár, Martyn Róbert személye is kedves számomra, különleges ember lehetett, mindig meghat, ahogy a kaposváriak emlékeznek rá. Valószínűleg a legendás Csiky Gergely Színházról tudok a legtöbbet, Koltai Robi is sokszor és sokat mesélt erről. Nagyon izgatna egy kiadvány készítése Kiss Istvánról, az egykori kaposvári színészről, sok anyagom van hozzá. Balatonszemes a második otthonom, évtizedek óta kötnek hozzá emlékek. Ennek eredője egyébként éppen a Latinovits-vonal: miatta kerestem fel anno először a települést, és aztán ott is ragadtam. Ha nyáron időben végzünk a munkahelyen, gyakran autóba vágódunk, a hátsó ülésekre éppen befér a két kempingágy, és irány Szemes. Fürdés, lángos, séta, éjszaka pedig haza. A parton eszembe jut, mit írt a színészkirály ugyanitt, rég elhalt balatoni ismerőseiről, éppen fél évszázaddal ezelőtt: „Ha a víz kagylót, kecskekörmöt, kavicsokat, tört csecsebecsét hord a fövényre, ez a tört édes világ réved föl a kései napsugárban. Simogatom a tudatlan visszajáró lelkeket. Én is erre járok majd vissza. De ki tudja, tört szívem miket mesél az áldott régi partokon? Ki érti, akkor majd, a kavicsok lelkét? Ki érti a régi mesét, régi álmot, ki érti az elsüllyedt világ üzenetét?” Én igyekszem érteni. Somogy különleges hely számomra.

– Végtelenül emberi és elegáns az a megközelítési mód, ahogy az olvasóknak lefesti a környezetet, az épületet, nagy titkok őrzőit, bemutatja a néhai lakók életterét, és ezzel párhuzamosan családok életébe nyerhetünk bepillantást. Nem tolakodóan, csupán szemlélőként; megidézve a kort, elárulva nem minden esetben köztudott, ám érdekes tényeket, és mindezt egy jóleső intimitás öleli át. Úgy vélem, a szenzációhajhász indítékok helyett sokkal inkább a misszió volt könyve vezérfonala. Jól érzem?
– Boldog vagyok, ha a fejezetek közelebb hozzák a művészeket az olvasóhoz. Valóban ez a cél, bár a legtöbb szereplőm valószínűleg nem szorul rá, hiszen népszerűek a mai napig. A népszerűség és a szerethetőség azonban nem teljesen ugyanaz – én inkább az utóbbira koncentráltam. Nem állítom, hogy nincsenek benne kultúrtörténeti bulvárelemek, de bízom abban, hogy a határon megállnak. Több olyan részlet is kimaradt, amelyet nem tartottam etikusnak a nyilvánosság elé tárni, mert családi ügyek vagy mert ártottak volna a bemutatott karakternek, leszármazóknak.

– Rendkívül gazdag fotóillusztráció színesíti e vaskos könyvet, melynek valóságos súlyánál sokkal nagyobb a súlya. Könnyű volt dűlőre jutni a fényképek gazdáival?
– Jól látja, ez egy hosszabb folyamat volt, már csak beazonosítani a jogtulajdonosokat is. A fotók egy része elég régi volt ahhoz, hogy ezzel ne kelljen bíbelődni, de maradt feladat így is. Szerencsére minden szervezetnél segítőkészen álltak hozzá, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól az Országos Széchényi Könyvtárig, partnerségük ezen a helyen is köszönetet érdemel.

– Szép számmal akadtak segítői e munkában, akiknek köszönetet is mond a kötetben. Most mire készül? Somogyban is lenne bőséges látni- és írnivalója… 
– Ötletből nincs hiány. Előrehaladott munkában vagyunk G. Tóth Franciskával egy Babits-kiadvánnyal, de egy másik művészettörténeti érdekességeket tartalmazó könyv is körvonalazódik. Régóta fejemben van egy regényötlet, amely éppen Somogyban játszódna, két idősíkon. Jó lenne a Híres lakók, beszélő helyek témát is tovább vinni, ebben Rippl-Rónai József kaposvári otthona biztosan helyet kapna, de, mint említettem, a fiatalom elhunyt Kiss István színészről is szívesen írnék. Nyilván ennyi mindenre nem fogja futni, ehhez több idő és tehetség kellene. Mindenesetre igyekszem mindkettő hiátuson dolgozni.

https://www.sonline.hu/helyi-kultura/2024/11/latinovits-zoltan-irodalom-gabor-laszlo-interju?fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTEAAR1Z9RYDzrXnIz-ex7TWdtehTzhL8a2cblb8wIhVh_tOfgWbYMLZ8b116zI_aem_7Q9_rF2Yd8w7ljFhtC_CWg