Ivan Szergejevics Turgenyev

Ivan Szergejevics Turgenyev, (1818-1883) orosz író, drámaíró, költő, műfordító. Kiemelkedő művei az Egy vadász feljegyzései című novellaciklusa (1852), az Apák és fiúk, a Nemesi fészek, A küszöbön című regényei, az Első szerelem és az Aszja című kisregényei. A XIX. század második felének meghatározó orosz írója, aki legközelebb állt a nyugati szemlélethez, nagyrészt az ő munkássága irányította Nyugat-Európa figyelmét az orosz irodalomra.

Turgenyev jómódú, előkelő nemesi családból származott. Édesapja a cári lovasság ezredese, édesanyja a dúsgazdag Lutovinov család sarjaként hatalmas birtokot örökölt, így anyjuk birtokán töltötte gyermekkorát. Turgenyev itt lett a természet szerelmese, kóstolt bele a vadászat szenvedélyébe, ami egész életén végigkísérte, s ami majd írásaiban is gyakran visszaköszön. Külföldi nevelőnőktől és házitanítóktól kiváló nevelést kapott. A gyermek Turgenyev a francia és a német nyelvet anyanyelvi szinten elsajátította; de mivel a családban franciául érintkeztek, oroszul a birtok cselédeitől tanult meg.

Ivan 1833-ban, 15 évesen beiratkozott a Moszkvai Egyetemre, majd egy év után a Szentpétervári Egyetemen folytatta tanulmányait. A Berlini Egyetemen filozófiát és történelmet tanult.

1843-ban a Belügyminisztériumban nyert alkalmazást; ekkoriban jelentek meg első versei, köztük a Parasa című elbeszélő költeménye. Megismerkedett Belinszkijjel, a forradalmi demokrata kritikussal, aki felismerve tehetségét, a próza felé orientálta. 1845-ben hivataláról lemondott, kizárólag irodalommal kezdett foglalkozni. Ebben az időszakban fordult tekintete a haladó eszmék felé, ahogy a cenzúra figyelme is az ő műveire: ekkortól kezdték betiltani egy-egy alkotását, főleg színdarabjait, melyeket Oroszországban csak 1861 után lehetett játszani.

Turgenyev 1843-ban megismerkedett a francia író, kritikus, műfordító Louis Viardot-val, majd fiatal feleségével, Pauline-nal, a párizsi Théâtre-Italien mezzoszoprán énekesnőjével, akivel életre szóló kapcsolata alakult ki. 1847 és 1850 között Franciaországban élt, itt írta a később Egy vadász feljegyzései címen kiadott kötete novelláinak egy részét, az Egy felesleges ember naplóját és öt színdarabot, köztük az Egy hónap falun-t. Párizs környékén, a Viardot házaspár courtaveneli kastélyában lakott, ami zenészek, irodalmárok gyülekezőhelye is volt. Itt találkozhatott a kor szellemi életének kiválóságaival: Charles Gounod-val, George Sanddal, Prosper Mérimée-vel, Alfred de Musset-vel, Frédéric Chopinnel. Eközben otthon édesanyja úgy vélte, fia rossz társaságba keveredett, elzárta a pénzcsapokat, a fiatal írót bohéméletre ítélte.

Az 1850-ben írt Egy felesleges ember naplójában fordul elő az orosz irodalomban először a „felesleges ember szókapcsolat, amit ettől kezdve egy irodalmi hőstípus általános megnevezésére használnak. A felesleges ember olyan hős, aki konfliktusban van szociális környezetével, és hiába próbál helyet találni magának a társadalomban. Turgenyev hősei ez idő tájt többnyire ebbe a típusba sorolhatóak.

Hazatért nagybeteg anyjához, akinek halála után óriási vagyont örökölt, végre anyagilag függetlenné vált. 1852-ben jelent meg az Egy vadász feljegyzései című novelláskötete, ami – bár gyönyörű képekben jeleníti meg a természet szépségét – címével ellentétben nem a vadászatról, hanem túlnyomórészt az oroszországi jobbágyhelyzetről szól. Olyan jobbágyparasztokat mutat be, akik jellemben, erkölcsi érzékben, emberségben, tehetségben földesuraik fölött állnak, cáfolva azt az általános meggyőződést, hogy a paraszt csak az urak gyámsága alatt képes létezni. Ez abban az időben a társadalmi rendet felforgató nézetnek minősült, ennek ellenére a könyv valahogy átcsúszott I. Miklós cár cenzúráján. Ebben az évben halt meg Gogol, akiről Turgenyev egy szentpétervári lapba írt szenvedélyes hangú nekrológot. A szentpétervári cenzor megtiltotta a cikk megjelenését, de a moszkvai cenzor engedélyezte; végül az utóbbit elbocsátották, Turgenyevet pedig egy hónapi elzárással büntették, majd másfél évre birtokára száműzték rendőri felügyelet alatt. Turgenyev mindig hangoztatta, hogy valójában az Egy vadász feljegyzései miatt kapta a büntetést. Az Admiralitás börtönében raboskodva írta Mumu című novelláját, amely talán az orosz jobbágysors legerőteljesebb, legszívszorítóbb ábrázolása.

Az Egy vadász feljegyzései hatalmas sikert aratott: megjelenése egyszerre volt társadalmi és irodalmi esemény, ami Turgenyevet egy csapásra az orosz irodalom legjobbjai közé emelte. A novelláskötet kijelölte pályáját: az életet a maga valóságában festeni meg, de úgy, hogy a témaválasztás mindig a kor égető társadalmi kérdéseihez kapcsolódjon. Értett hozzá, hogyan kell ötvözni a kor rideg valóságát a költészettel és a szépséggel.

1860-ban Dobroljubov, aki Belinszkij halála után az orosz irodalom első számú műítésze volt, Mikor jön el az igazi nap címmel tanulmányt jelentetett meg. Ebben rosszallását fejezte ki, hogy Turgenyev hősei többnyire akaratgyenge, passzív szemlélői az orosz valóságnak, számonkérte rajta egy új nemzedék művészi ábrázolását, amely utat talál, utat mutat a cselekvés felé. Turgenyev válasza erre egy regény, az Apák és fiúk (1861) megírása volt, amelynek témája a régi és egy új generáció konfliktusa. Dobroljubov – és a társadalmi változásokra szomjazó olvasóközönség – nem azt kapta, amit várt. A regény főhőse, forradalmár típusa, Bazarov egy saját magát nihilistának nevező, a természettudományok felé forduló fiatalember, aki számára a hagyomány, a szellemi tekintély, a lélek, Isten, a művészet, a szeretet és a szerelem nem létező dolgok. Bazarov valójában még a társadalmi forradalomban sem hisz, csak abban biztos, hogy ami van, le kell rombolni; nem érdekli, mi fog majd a romokon felépülni. Az orosz radikálisok, Dobroljubov, Csernisevszkij és köre úgy érezték, Turgenyev belőlük űz gúnyt, míg a konzervatív kritika azt sérelmezte, hogy szerintük a mű végül is a „fiúknak” ad igazat az „apákkal” szemben, és őket, a régi Oroszország híveit teszi nevetségessé.

Turgenyevet a kudarc fájdalmasan érintette; úgy határozott, végérvényesen külföldre költözik. A Viardot házaspár 1863-ban – egy ismerősük, Liszt Ferenc tanácsára – Badenben telepedett le; Turgenyev az ő otthonuk közelében építtetett villát, ahol élete legnyugodtabb, legboldogabb éveit töltötte. Az idillt az 1870-es porosz–francia háború törte meg; Viardot-ék Turgenyevvel együtt előbb Londonba, majd Párizsba, végül a Párizs melletti Bougivalba költöztek. Turgenyev itt 1874-ben birtokot vásárolt; ez lett második otthona Szpasszkoje-Lutovinovo mellett. Ez idő tájt Párizsban barátságot kötött Gustave Flaubert-rel, Émile Zolával, a Goncourt fivérekkel.

Turgenyev utolsó éveit hírnév, dicsőség aranyozta be. 1875-ben a párizsi nemzetközi irodalmi kongresszus alelnökeként Victor Hugo mellett foglalt helyet, az orosz irodalomról szóló előadása nagy sikert aratott. A nagy társadalmi reformok viharainak elülte után az orosz kultúrában újra nagyobb szerepet kapott az esztétikum, ami lehetővé tette, hogy az idős művész kibéküljön hazája irodalmi köreivel is. Csak rövid időszakokra látogatott haza, de mindig lelkes fogadtatásban részesült. 1879-ben végre előadták 1850-ben írott Egy hónap falun című darabját, kitörő sikerrel. Oxfordban tiszteletbeli Doctor of Civil Law címmel tüntették ki az Egy vadász feljegyzéseinek az orosz jobbágyfelszabadításban betöltött szerepéért.

1881-től kezdett megromlani egészségi állapota. Kezdetben nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, de 1883 januárjában egy rosszindulatú daganatot kellett kioperálni alhasából. A tumor áttétet képezett a gerincvelőben, amely sok szenvedés után végül szeptember 3-án a halálát okozta. Bougivalban, a halálos ágyán írt levelében Tolsztojra bízta az orosz irodalmat. Szentpéterváron, a Volkovszkoje temetőben helyezték örök nyugalomra.