Megszületett a nagy szombathelyi villamoskönyv

Kalocsai Péter, a Történelem Tanszék egyetemi docense csaknem négy évtizedes kutatásának eredményeit foglalta kötetbe. A szombathelyi villamos történetéről szóló könyvének bemutatóját az ELTE Savaria Egyetemi Központban tartották. Méghozzá nagyszámú közönség előtt, ami arról tanúskodik, hogy a város lakói még fél évszázaddal a megszűnése után sem törölték ki a szívükből a villamost.

Már a kezdés előtt hosszú sorban kígyóztak az érdeklődők a teremben, aláírásra várva, és az első vásárlók kíváncsian lapozgatták a kötetet, elmerülve annak gazdag tartalmában. A „Csilingelt, amerre járt. A szombathelyi villamos története (1897–1974)” című könyv, mint az a bemutatón kiderült, igazi kuriózum, amely számos csemegét rejt laikusok és kutatók számára egyaránt.

A köszöntők sorát Farkas Csaba, a kötetet megjelentető Szülőföld Kiadó vezetője nyitotta, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadvány nem csupán közlekedéstörténeti monográfia, hanem helytörténeti összegzés is, amely bemutatja, miként formálta Szombathely villamoshálózata a város arculatát és mindennapjait hét évtizeden keresztül. A könyv magángyűjtemények, közgyűjtemények és levéltári források alapján készült, számos olyan dokumentummal, amelyek eddig sehol máshol nem jelentek meg. Nemcsak a közlekedésről, hanem kulturális és társadalmi jelenségekről is mesél, és a szerző személyes rajongása is átsüt a lapokon. Hiánypótló munka, gazdag képanyaggal és részletes adattárral, fejtegette Farkas Csaba.

Lenner Tibor, a Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ igazgatója kiemelte, hogy a Kalocsai Péter által vezetett Történelem Tanszék oktatói nemcsak oktatnak, hanem intenzíven kutatnak is, és ennek eredményei egyebek mellett olyan kötetekben öltenek testet, mint a most bemutatott munka. Méltatásában elhangzott, hogy a szerző a magyar közlekedés- és várostörténet kiemelt kutatója, aki Szombathely városfejlődését történeti oldalról vizsgálja.

A könyvet Melega Miklós, a Magyar Nemzeti Levéltár Vas Vármegyei Levéltárának igazgatója mutatta be. Mint mondta, a szombathelyi villamos a város identitásának része, nem csupán romantikus emlék, hiszen a Szombathelyi Értéktárban is szerepel.

A szakember részletesen felidézte a villamos történetét. Az előzményekről szólva elmondta, Szombathely a dualizmus korában regionális centrummá nőtt, igényes polgársága a főváros, Bécs és Graz mintáit követte. Szombathelyen már 1872-től légszeszvilágítás működött, 1897-ben kiépítették a csatornarendszert, 1898-ban pedig a vízvezetéket, és 1897 nyarán a történelmi Magyarországon harmadik városként, alig fél évvel a bécsi villamos elindulását követően már Szombathelyen is villamos közlekedett. Bár kezdetben voltak ellenzői („a Fő téren a vásárlók életüket és lábszárukat féltve nem merészelnek olyan tájakon jelentkezni, ahol a közúti vasút rettenetes járművei közlekednek”, idézett egy korabeli véleményt Melega Miklós), a város lakói büszkén tekintettek rá.

Az 1930-as évektől megjelent a konkurencia, az autóbusz, amelyet a szombathelyiek sokáig bojkottáltak, „a bűzös, rázós buszokra” nem szálltak fel. A villamos az 1940-es évekre olyannyira leamortizálódott, hogy valaki úgy fogalmazott: „Az ember áll az utcán, és egyszerre megdöbbenve látja, hogy az úttest közepén valami megkopott, eresztékeiben meglazult bádogtömeg imbolyog feléje, mint teve a sivatagban, ez lett az egykor büszke sárga villamos.” A villamost a háború pusztítása után államosították, majd szocialista üzemmé alakult. Az 1950-es évektől felmerült a buszközlekedésre való áttérés, de a villamos egészen 1974-ig működött, évente nyolcmillió utast szállítva. Bár tervezték a hálózat bővítését és a kelet–nyugati vonal kiépítését, politikai és gazdasági okok miatt ezek nem valósultak meg. Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció végül kimondta az egyvágányú villamosok felszámolását, így Szombathelyen is megszüntették, szakmai indokok nélkül.

A levéltárigazgató felidézte, hogy Kalocsai Péter közel négy évtizede végez közlekedéstörténeti kutatásokat, a szombathelyi villamos témáját 1990 körül kezdte feldolgozni. A most napvilágot látott könyv 35 év kitartó munkájának gyümölcse, amely levéltári forrásokra és sajtóanyagokra épül: a szerző 106 újságot, illetve folyóiratot vizsgált át, a kötetet „döbbenetes számú”, 2800 lábjegyzet kíséri. A mű ötvözi a társadalom- és gazdaságtörténeti összefüggéseket a műszaki részletekkel, bemutatva az akkori emberek életét és a közállapotokat. Kronologikus felépítésű, több fejezetben országos kitekintéssel.

Az ezt követő beszélgetésen a szerző Melega Miklós kérdéseire válaszolva elsőként személyes indíttatásáról beszélt. Felelevenítette, hogy már kisgyermekként rajongott a szombathelyi villamosért, gyűjtötte a menetjegyeit, a villamost ábrázoló képeslapokat és minden hozzá kapcsolódó emléket. Történészhallgatóként a dualizmus korával foglalkozva megragadta a korszak városfejlődése, és olyan témát keresett, amely addig feldolgozatlan volt. Kalocsai Péter kutatói hitvallását is elárulta: vallja, hogy a történeti munkának primer forrásokra kell épülnie, nem pedig korábbi történetek újraírására.

Majd azt fejtegette, hogy Szombathely kiválóan ki tudta használni az Osztrák–Magyar Monarchiában elfoglalt centrális helyzetét. A város a tömegközlekedés szempontjából is az élvonalban volt: az omnibusz-közlekedés elsőként Sopronban, 1851-ben, majd Nagykanizsán 1861-ben, Szombathelyen pedig 1865-ben indult. Csak ezután következett Pécs, 1883-ban és Győr, 1896-ban.

A villamos 1897 nyarán kezdte meg működését. Reggel 4 óra 30-kor indult az első járat. A város közlekedésében meghatározó szereplővé vált, hiszen a II. világháború előtt 10 percenként, a szocializmus idején 7 percenként közlekedtek a szerelvények, napi 20–22 ezer utast szállítva. A forgalmat sok tényező befolyásolta, boncolgatta Kalocsai Péter, például az 1950-es években, amikor a családok nem engedhették meg maguknak az autót, a tömegközlekedés jelentősége különösen nagy volt.

Kalocsai Péter válaszaiból kiderült az is, hogy a város többször tervezte a villamoshálózat bővítését. 1912-ben, amikor új szerződést kötöttek a közlekedési vállalattal, kikötötték, hogy tíz éven belül Gyöngyösszőlősig meg kell hosszabbítani a vonalat. A tervek elkészültek, de az első világháború miatt nem valósultak meg. 1919-ben még közel kétmillióan utaztak villamossal, ám a húszas években, az országos trendekhez hasonlóan, Szombathelyen is csökkent az utasszám, mintegy félmillióval. 1929-re, a gazdaság stabilizálódása után felmerült egy új elképzelés: trolibuszvonal indítása, amely az első vidéki trolivonal lett volna Magyarországon. A gazdasági világválság azonban elsöpörte ezeket a terveket. A harmincas évek nehéz időszakot hoztak, számos gyár és üzem bezárt. Ehhez az időszakhoz kötődnek a szombathelyi villamossal kapcsolatos legtragikusabb események: 1930 és 1935 között többen úgy követtek el öngyilkosságot, hogy a villamos elé vetették magukat.

Az 1940-es években a teljes pályát és a járműveket felújították. A szocialista korszakban a fejlesztési tervek eljutottak egészen addig, hogy az észak–déli villamospályát összekapcsolják egy leendő kelet–nyugatival, a Fő téren tervezett csomóponttal. A közlekedési tárca el is különítette a szükséges összeget, ám a Belügyminisztérium megakadályozta a beruházást, mert a megvalósításhoz több, a tulajdonában lévő házat le kellett volna bontani. Ezután az iparvárosok fejlesztése vált prioritássá, nem pedig „egy vasfüggöny melletti városé”.

A szombathelyi villamos utolsó éviről szólva Kalocsai Péter felidézte, 1968-ban a közlekedési tárca kidolgozta azt a koncepciót, amely a vasúti mellékvonalak és az egyvágányú villamosvasutak felszámolását tűzte ki célul. Erre épült az 1971-es városi közlekedéspolitikai terv, amely alapján Szombathelyen is megszüntették a villamosvasutat, szakmailag nem igazolható érveket felsorakoztatva.

A szerző újabb érdekes adalékkal szolgált, amikor elmondta, a villamos fennállása alatt a helyi sajtóban sorra jelentek meg az érzelmi kötődést tükröző cikkek, ám a megyei napilap, a Vas Népe 1974-től már csak tárgyilagosan tudósított, a megszüntetésről pedig nem is írt, és csak húsz évvel később jelent meg erről cikk.

Melega Miklós zárszavában azt hangsúlyozta, hogy Kalocsai Péter könyve enciklopédikus jellegű, alapműként használható munka. „Szombathelyen szükség és igény volt rá”, fogalmazott, majd hozzátette: ahogy egykor az indiánkönyvek közül a Nagy Indiánkönyv kiemelkedett a gyerekkori kedvencek sorából, úgy emelkedik ki a hasonló munkák közül „a nagy szombathelyi villamoskönyv”.

A kötetnek más egyetemi kötődése is van: a borítóján Szántó István, a Vizuális Művészeti Tanszék adjunktusának sárga villamost ábrázoló festménye látható. Bár, mint megtudtuk, a kezdetekkor, 1897-ben még zöld színűek voltak a kocsik, és csak 1926-ban jelent meg a jellegzetes sárga szín. És ha már színek: a könyvben helyet kapott a szombathelyi villamost ábrázoló (valószínűsíthetően) első színes fotó is.